Mostanában a média hangos olyan történetektől, amelyekben emberek olyat élnek át más embertársuktól, amely túl megy azon a bizonyos határon. Számtalan esetben ez egy iskolai közösségben, osztályban sincs másként. Mikor és hogyan érdemes és kell beavatkozni? Kinek hol van a felelőssége? Most adunk néhány szempontot a téma feldolgozásához.
A határvonal olyan vékony, hogy nagyon figyelni kell, hogy megtaláld
A napokban egy csapat 13 év körüli fiúval találkoztam, akik felnőtt felügyelete nélkül voltak. Kezdetben beszélgettek, hangoskodtak. Aztán egyre cifrábbakat káromkodtak. Némelyik barokkos körmondat tényleg lenyűgözőre sikeredett... Aztán közösen játszani kezdtek, fogócskáztak és végül az egymással birkózás fizikai szinten is megjelent.
Egy adott közösségen belül törvényszerű, hogy időről időre tudatosan vagy tudat alatt keresgéljük a helyünk. Szópárbajban, teljesítmény versenyekben, ruházkodásban, csipkelődésben, eltúlzott viccekben… Meddig is kell ezt engedni? Addig, amíg valaki nem sérül benne. Fizikailag vagy lelkileg. De hogyan lehet eldönteni, hogy ez egy csak egy viccelődés, esetleg erőviszony összemérés, mindennapos konfliktus vagy iskolai bántalmazás?
Természetesen a fizikai agresszió, amelyben az egyik fél megüti a másikat fájdalom okozása céljából önmagában elítélendő és egy egyértelmű határt húz. A szakirodalom (Coloroso, 2014) úgy fogalmaz, hogy zaklatásról akkor beszélünk, amikor egyenlőtlen erőviszonyok mentén szándékos rossz érzés okozása történik, és fennmarad utána a fenyegetettség, hogy ez újra megtörténhet. Nagyon fontos kiemelni, hogy ez történhet közvetlen (csúfolás, fizikai, gesztusok, kinevetés), közvetett (pletykaterjesztés, kiközösítés, megveretés) vagy elektronikus (bántó üzenet, fiókfeltörés, képek- videók közzététele) úton is.
Hogyan tovább, ha mégis eljutottunk ide?
Ilyen esetben nincs szükség "motiváció kutatásra", megkeresni a miérteket. A felelősség a bántalmazóé. Átlépett egy határt, amelyben bántotta egy társát. Pont. Nem érdekes,hogy ki kezdte, az utolsó döntés az övé volt. A kérdés: hogyan fogja jóvátenni, mi az ő felelőssége. (Természetesen, ha szükséges egy terápiás munkában lehet az ő érzelmi hátterét is feltárni, de ez egy másik kérdés.)
Az áldozatnak pedig szüksége van törődésre, odafigyelésre, amelyben újra visszanyerheti a biztonságát. És a közösségnek is szüksége van arra, hogy visszajelzést kapjanak, hogy láthassák: a mi csoportunkban ez nem elfogadható, és ilyen nem történhet meg.
Ehhez hasonló elvek mentén működik az úgynevezett KiVa módszer, amelynek itthoni adaptációja Dr. Jármi Éva nevéhez köthető. Tehát fontos, hogy a történet minden szereplője kapjon visszajelzést. Ez történhet egy akvárium gyakorlatban, vagy resztoratív feldolgozó körben (Resztorativ konfliktuskezeles) a lényeg, hogy kell róla beszélni!
Bevallom, a kezdeti fiúcsapatnál is közbeléptem egy ponton. Én voltam az idegen néni, aki odalépett ahhoz a fiúhoz, aki többszörösen agresszorként lépett fel, és jeleztem, hogy ez már nekem nem tetszik, és kérem, hogy hagyják abba. Pszichológus identitásomat pedig csak annyiban éltem ki, hogy ajánlottam nekik egy másik játékot, amelyben irányítani tudják a féktelen energiájukat és tovább tudnak kakaskodni egymással: a nyuszihoppot, avagy tapossad laposra! ;) Amiben körben egymás után ugorhatnak, de csak egyet, valaki lábát célozva, aki erre szintén egy ugrással elhúzhatja a lábát védve azt. Mindenki másnak egyhelyben kell állnia.
Megelőzni lehet és kell is, hiszen a felelősség közös!
A sikamlóssága, a vékony határvonal, a megosztó jellege miatt ma még mindig gyakran tabuként kezeljük ezt a témát. De pontosan a mostanihoz hasonló nyilvánosságot kapott esetek kapcsán, vagy sajnálatos módon egy helyi saját történés kapcsán is mindig érdemes beszélni az erőszakról, a mások kárára elkövetett tettekről!
A probléma gyökere pont a felelősség megosztásban keresendő. Arra várunk, hogy majd mások megoldják. Majd mások beszélnek erről. Majd mások közbeavatkoznak. Erről szól egy szintén aktuális reklámvideó is.
Merjünk mi lenni a mások! Jelöljük ki az egyértelmű szabályokat a közösségünkben közösen. Vegyük észre, ha valakinek segítségre van szüksége! Vagy csak kérdezzük meg, hogy jól érzi-e még magát abban az adott helyzetben, esetleg már kínjában nevet csak.
Egyszer egy osztályközösségben, ahol nagyon elharapódzott a fiúk között a viccelődő, egymást ugrató durvulás egy egyszerű, de mégis mágikus mondatban állapodtunk meg: "Stop. Ez már nem vicces!". Persze mindezt hosszas beszélgetés előzte meg, és utána írtunk nagy szerződést, amit mindenki elfogadott, és kikerült a terem falára. És elkezdték merni használni. Hiszen ér és kell is nemet mondani olyan dologra, ami már nem esik jól! Egy másik osztályban pedig arról gondolkoztunk sokat, hogy mit és hogyan kell tenni a beavatkozáshoz a szemlélőknek, mi az ő felelősségük. De az is érdekfeszítő beszélgetés volt, amikor azt az egyszerűnek tűnő diákok által hozott csoportszabályt próbáltuk tisztázni, hogy mit jelent az egymás tisztelete.
Ilyen és ehhez hasonló osztályszintű beszélgetésekhez kiváló támpontokat szolgáltat Coloroso könyve: Zaklatók, áldozatok, szemlélők: az iskolai erőszak; valamint a Dr. Jármi Éva által összeállított gyakorlatsor is, vagy néhány az interneten megtalálható videó.
Amennyiben pedig osztályfőnökként úgy érzed, hogy az osztályodban lévő konfliktusok a kompetenciáidon túlmutatnak nyugodtan kérj segítséget az iskolapszichológustól, gyerekvédelmi felelőstől, az iskola rendőrétől! Ha pedig egy egész osztálykirándulást szánnál a témának, keress minket elérhetőségeinken!